2011. május 29., vasárnap

egyedül


gubancos vagyok
fázom
didergek belül
millió képet látok
mind összemosódik
és nem tudom mi az az egy
ami majd kirajzolódik
egy pillanatra olyan erősen vagyok
szédülök
és a pillanat hátrál
és érzem amint vibrálva vele megyek
és egyre távolodom
parányi leszek lebegve

megint valami végtelen bánat szánt
vajon hogy jobb
ha marad rögös
vagy finomra boronálva
de ha a folyondárt sokfelé szabdalják
annál többfelé hajt ki
annál erősebben befon

úgy elöntött a szomorúság
mint tavasszal erdőt-mezőt a lápi vizek
reszketek valami végtelen bánat ül szívemen
megfognám kezem, ne érezzem
ezt a végtelen nevesíthetetlent...

megálltam
én állok
csak az út mi csúszik alattam...
tehetetlenség
mozdul a test
egyre hevesebben
gyorsul, mint lavina
végtelen
elsöpröm önmagam


Kép: Wikipédia-láp

2011. május 23., hétfő

szívemnek virága

szívemnek virága
képzeleted párja
szívednek virága
nyíló emlékezet

lángtenger perzselő szavad
fakadó új életek végtelen otthona

szív-virág, ember-rét ékes pompája
akadozó motor törékeny testben

alkony-szélben ringatózó
hajlékony fiatal test

oltárra emelt vajákos szavak
zsongító lágy üteme

s mint befejezetlen szimfónia
táj felett oson a szerelmes éjszaka 
 
 fotó:internet 

olvadó

tovagördülő álom
pihen a szempillámon
tenyeremben erek szaladnak
nem kergetem...
évek foszlanak
mégis rám rakódnak
vastagszik derekam
hajamban ezüstök csillannak
jómagam a múlt elfeledett
ösvényein járok
nem tétovázom
kezed melege
hópihéket olvaszt
pedig még alig pilinkéznek
de máris lavinaként
elsöpörnek minden emléket
lép a lábam
görbül a hátam
úgy érzem megfosztattam
valami sosem volttól
látod drága
hozzád érkezem
újra és újra
hangod hallgatnám
de akkor is néma voltál
pedig mennyit tudsz beszélni
máshol, mással...
s hogy szeretlek-e
magam sem tudom
de ha te úgy érzed...
minden bizonnyal
emlékszel a kék biciklire?
porcelánvirág könnyes bánata
alágördülhetne arcomon
úgy szeretném!
kicsi kezem búcsút int
távolodó alakod
még retinámon
valamit mormol a szám
tudom érted
hisz érted...
én egyetlenem

2011. május 21., szombat

Ma



 
  
 
  



Ma újra a csend korsójából kortyolunk
Tiszta forrása a szívünkben rejtőzik...
Bennünk pihen a távol, nincsen messzeség

Ma a csend vásott gyermekei vagyunk
úgy pihenünk, hogy közben tűz nélkül lángolunk
még melege sincsen csak kékesen izzó parázs

Ma fáj a sosem volt mozdulat is
hát elrejtezünk óriás fa gyökerében...
minden rezdülésében mi vagyunk

Ma úgy szólok Hozzád mintha ez lenne az utolsó
benne egy élet és s mi lehetett volna...
most mégsem fáj szívem elégedett nem kér nem lázad

Ma gondolatban úgy vagyok veled mint a leggondosabb anya
mint a legszeretőbb kedves ahogy csak én lehetek veled...
s ahogy csak te lehetsz velem, ma csak csendben egyben dobbannunk


2011.