2017. november 24., péntek

ne sírj


homokszínű álom pereg
ne sírj gyermek
ne sírj
felszakadó emlékek
úgy fonódnak össze
ahogy sosem voltam
a múló időt
csak képzelem
ne sírj gyermek
ne sírj
olyan világban tengődsz
mit hittünk
örökre temettünk
éhes vagy
és fázol
anyád az utca sarkon
bánatom kendőzetlen
könnyem fekete
olcsó festék csurog
mázolt arcon
bohóc
az élet halott bohóca
ne sírj gyermek
ne sírj

Siersthal, 2017. november 24.

2017. november 13., hétfő

levél Neked * hiányodra hangolódva


 kezicsókolom.
 Kiskegyed hiányát
fájlalom nagyon...


és itt kirohantam
mert a Napnak olyan
fájdalmasan szép
ragyogása borította
szemben a fákat,
hogy muszáj volt fényképezni
de az adott pillanat elszaladt
oly gyorsan ahogy felvillant
s kint már csak sápadt
kisöccse nézett reám
a fénylő ragyogásnak...


ma már nem is tudom
mikor keltem
nem kell kapkodni
nincs idő valóban
csak valami terpeszkedő
félelme az elmúlásnak


nem sokat tettem
csak egy kis serpenyős
krumpledlit sütöttem
az eltett vargányához
ami a jeges szekrény mélyében
mirelit álmot álmodott
s hogy érezte-e a domb melegét
mi nővesztette - bizony nem tudom


amúgyis minden olyan hallgatag
mert mi szól s megszólal
már rég nem az
mi odabenn él és ég


minden szó átváltozik
s nem is azt akartam
és nem is úgy akartam
mondani
mondani


ölellek

Siersthal, 2017. november 13.

2017. november 12., vasárnap

reggeli levél Neked * egyetlen perc


bíborba fordult a reggel
hajnal tüze még lángol
de már nem pislákolnak felettünk a csillagok
szent iván éjre gondolok
életre kelt meselényekre
és a repkedő csodákra
miket feledni tán lehet
de nem érdemes
nem érdemes
micsoda buta kifejezés
érdem
hát mi az
mindent csak önmagáért...
szentjános bogarak repte szívembe írt
kinyújtom kezem
hátha hátha
ujjam begyén megpihennek
hív nászra hív
e pár csodás éjszaka
kérészeknek csak egyetlen adatott
de ki látta már
áhítattal csodálja a nagy alkotót
s én neked mesélni akartam
reggeli képeim
de úgy elkalandoztam
bejártam időt s tán teret
hisz innen lorraineből utaztam
tiszához hazám kanyargó folyamához
egyetlen éjszaka
egyetlen perc
örök hiány
mennyien kérték
azt az egyetlen percet...

Siersthal,  november 13.

sárga nárciszok

el sem hiszed
(mert én sem)
mi minden fordult meg fejemben
miközben írunk
miközben beszélünk
miközben szeretkezünk
csak magunk vagyunk
a többi mind mellékes
de elhitetjük
érted
értük
mindenkiért
vagyunk
hogy párosan párban élünk
hogy a hétköznapok forgatában
az üvöltő zajokban
hordárok vagyunk
cipeljük a másik magányát
szétfröccsenő percek
illatos nyoszolyán hálnak
tenger könnye cirógatja
sebesre mart arcodat
fázol
kinyújtod karod
ölelj - mondod
magadra húzod magad
látod
szeretlek

mennyi sárga nárcisz nyílik
csillagok fércelve
sötét hajad lombját
hegyekbe hordták
füst kering
vonat zakatol
sikolyok
kilógó csontváz karok
bakancsok jaja
szétdúlt koponyákon

örökkön tartó félelem
írta be magát
keserű szívekbe
szűztiszta szerelem
vérbíborba hullt

sárga nárciszok
sárga nárciszok

Siersthal, 2017. november 12.

2017. november 2., csütörtök

...

fáj a fejem
bánatos vagyok
nekem nem nyílnak illatok
elszáguldott a vonat
miközben cammogott
odakünn szürke
s valami szemetel
őrt álló fák
alig lombja
napszítta levelekkel
még büszkén kérkedik
vagy csak képzelem
s mindent
mindennel felruházok
s ha tudnám
zsákb kötném bánatom
de nem megy
így hát fáj
nagyon fáj
ez a csodálatos csúf élet

Siersthal, 2017. november 02.

volodia


és megint november
és itt az év vége
nem rég volt szilveszter
mennyi szomorú ember
volodia
volodia
bús orosz
nagy frankhonban
énekli a végtelen hómezőt
a belefagyott örök fájdalmat
láttam gleccsert fent a Mont-Blancon
kék volt csodakék
mégsem volt hideg
a szívem nyitott volt
oh volodia volodia
sír a magyar is
kesereg
tárogató
ezer éves fájdalom
oh magyar
szegény magyar

Siersthal, 2017. november 02.