2018. május 8., kedd

érintés * reggeli levél magamnak


Maurene


és a reggel felkelt
talán úgy mint máskor
talán másként
nem tudhatom
nem voltam ott
bár felébredtem
de ez az én reggelem
ha van olyan
ha van olyan, hogy enyém
tiéd
övé
és így tovább
de én azt hiszem nincs
nincs olyan, hogy birtok
bár sokan birtokolnak
e rövidke földi lét
nem más mint egy
nagy-nagy álom
van ki jót
van ki rosszat
álmodik
ébren senki sincs
egyáltalán mi az hogy ébren
szavak
szavakon lovagolunk
szavakkal lovagolunk
és mégis milyen döbbenetes
ha meghalljuk
valaki
valaki, akit szerettünk
felébredt az álomból
mert mégis van ébredés
igen
szóval valaki felébredt
és átsétált egy másik dimenzióba
sétálni jó
én legalábbis szeretek
bár a lányom szerint
a sétám nem séta
túl gyors a tempó
talán félek, hogy utolérem magam
nem is tudom
szóval az a másik dimenzió
legyen bármilyen is
én aki itt maradtam ebben a létben
többé nem tudlak megérinteni
és ez fáj a legjobban
mert a hang a beszéd is tán hiányzik
de voltaképp a szavak
minden nyomatékosságuk ellenére
is hanyagolhatóak
nekem az érintés,
az áradás varázsa az igazi hiány
hiszen most is látlak
a hangod is hallom
csak éppen hiába nyújtom kezem...
nincs ki megfogja
nincs kihez érjen
és akkor leesik
lehull
mint fáradt virágszirom
ki átszenderül a túlvilágra
ott lehet szép
itt csak egy halott
halott
bánatom oly mély
bánatom oly szelíd
lassan hömpölygő folyam
ünnepélyes zene
mi rám ül rám tapad
mint egykoron a nylon ruha
micsoda hülyeség
hogy természetes anyagokat
kiszorította  a műanyag
műanyag világban élünk
ahol minden de minden műanyag
de erre most nem tekergek
ebbe nem férnek érzések
nekem meg csak az van
még van
mennyire fáj
és ezt csak az érti
az értheti
aki szintén tud fájni a széptől
aki egyik pillanatban
... magaslatokban létezik
hogy hirtelen mélységbe zuhanjon
eszembe jutottak szegény zergék
(a pontok azért vannak, mert
nem jutott eszembe az odaillő szó
illetlent meg nem írtam)

száll száll az őszi levél
felkapja a szél
pajkosan megforgatja
majd egy unott mozdulattal
elhajítja
szegény levél
halk zizzenéssel
átszenderül a másvilágra
hiába nyújtja ágkezét az édesanyja

úgy kornyadozom én
mint vízért kiáltó szomjas virág
és mégis megadóan várva a halált

bánat erdőben járok
nincsen nekem párom
pacsirta száll fel az égre
sírva-zokogva bukik
a mélységbe piciny teste
rubin cseppek
életvize
kiapadt
elapadt
vége
vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése